Először váza nő a csöndnek
és kifordul az idő arca,
szótlan percre nappalok jönnek:
kölcsönmosoly erőtlen harca.
Azután lesz csak határtalan,
ha már elvesztettük a csodát.
Minden dolgunknak határa van
csalhatjuk magunkat is tovább.
Csak sejtem még, ami visszatart:
lassan mozduló új türelem.
Becsapott magányom kitakart,
így állok előtted védtelen.
Forrás: http://nagyia1947.blogter.hu/123571/versek
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
gyönyörű, csúcs. Te írád? kösz. s minden jóut! x T
VálaszTörlés-még nem jöttem rá a "költészet mikéntjére"
VálaszTörlés